A magyar virtus

 

A magyar virtus

Kérem szépen, ne tessenek csodálkozni, ne tessenek engem nagyképű, szájjártató alaknak tartani, mert én itt és most kijelentem, hogy felismertem Orbán Viktor sikerének titkát! Az alábbi kis eszmefuttatásban összefoglalnám felfedezésem lényegét, a tőlem telhető legnagyobb tudományos alapossággal, gondosan ügyelve a magyar néplélekkel való összefüggések precíz, ámde kíméletes ismertetésére! Felismerésem nem zsenialitásomnak, köszönhető, ilyesmivel nem rendelkezem, no meg szerény is vagyok.

Igaz, Orbánnak sem kellett zseninek lennie – no de nem is az. Orbán egyszerűen önmagát adja. Önmagát adja akkor is, amikor liberális, akkor is, amikor libernyákozik, ahány színe-váltás, az mind Orbán volt. Ő már csak ilyen, folyamatosan szerepet játszik, ráragadt, ösztönösen leutánzott szerepeket, amiről aztán kiderül, hogy vagy eszi a jónép, vagy nem. Igazában nem fél a kockázattól, hogy egyszer majd veszít. Nem azért nem fél most sem, mert jól áll, és nem lenne mitől tartania, hanem azért, mert nem képes félelmet érezni, mégpedig azért, mert semmit nem képes érezni, bár most persze lenne mitől tartania. Érzelmi élete a nullával egyenlő, nemcsak félelmet, de szeretetet, rokonszenvet, empátiát sem érez. Ő már csak ilyen sajátos személyiség, és nincs egyedül, a pszichológia ismeri ennek a típusnak többféle változatát is, de erről én már többször szóltam. (Összes műveim gyűjteményes kiadásában majd megismétlem ezeket, ez még várat magára.)

Most éppen lenne mitől tartania, érzékeli is, hogy valami változott, sem a koronavírus, sem Brüsszel átokfajzatai nem riadtak meg nagyszerű alakításaitól, de hát nem félelmet érez, csak az azonnali reagálás kényszerét – de nem kényszerhelyzetét, mert egy Orbán soha nincs kényszerhelyzetben. (Na, látjátok, feleim, ezt a szenvedélyt viszont képes érezni – és ez személyiségének alapvonása.)

Ámde Viktor már egy ideje nem váltott szerepet, és ez annak köszönhető, hogy a meccsen szotyolázó népfi viselkedést sikerült elfogadtatni mindazokkal, akik hasonló szinten élik meg a jelenkori kultúra kifinomult élvezetét, no, meg azokét, akik úgy gondolják, ez való a többieknek, nekem ugyan ez kissé alantas, de a többiek így jól el vannak, nem kell velük problémázni. Na meg azért sincs új szerep, mert kissé megfáradt a fiú, újat nem tud már, ennyi harc bizony felemészti az energiát, mondják, hogy a sok harc a győztes életét is megrövidíti.

Az persze ténykérdés, hogy az ember vagy szotyit rágcsál, vagy maszkot hord, és mi sem természetesebb mint, hogy Viktor lemond a maszkról, már csak azért is, mert ő egészséges magyar gyerek, nem árthat meg neki semmi, csakúgy, mint Szergejnek sem, akiről tudjuk, fasza gyerek, nem fagy meg. Van ugyan itt egy kis gond, nevezetesen az, hogy kormánya bizonyos előírásokat rendszeresített, amit bizony ezzel negligál. Vannak finnyás ellenkezők – ún. „libernyákok” akik ebbe is belekötnek, no de mindhiába.

Viktor ugyanis nem véletlenül teszi, amit tesz. Ő, a magyar nép egyszerű gyermeke, és mint ilyen legfőbb erényei közül a szigorú szabálykövető magatartás nagymértékben hiányzik, nála kifejezetten utálatosnak minősül az efféle nyugatos flancolás, csakúgy, mint oly sok honfitársunknál. A nép és nagy fia most egymásra találtak, az összhang teljes, vidáman elvirgonckodjuk ezt a vacak kis nátha-ügyet, nem fogunk maszkot hordani, legfeljebb néha, szigorúan az orrunk alatt. (Hoztam is, meg nem is…)

És tudjuk, mi a legszebb ebben? Orbán gondoskodott atyjafiairól. Kormánya és parlamentje segítségével maga produkálta a megszegendő szabályt, amit a buzgó hívek most már önfeledten és a vírusnak hála, még sokáig megszeghetnek, mert hiszen a csupasz arcú miniszterelnök megadta erre jelt, pont azzal a csupasz arcával, éppen csak egy cinkos kacsintás hiányzott. És értjük, ugye, hogy ez nem csak járvány idején van így: lopni, csalni, hazudni nem tőle tanultuk, ehhez értünk mi már régen, de most már tudjuk, hogy ez is tulajdonképp megengedett. A szabályok, törvények arra valók, hogy megszegjük őket. Lopni is lehet, persze mértékkel, sokat lopni viszont csak egyeseknek.

Ezt is megtanultuk már. De ugye, szép, hogy ez így elrendeztetett!